Először az otthoni garázsban

2013. október 4-én pénteken, ahogy szoktam, elmentem a kislányaimért és az őket kísérő feleségemért, hogy a gyerekek balettórája után hazavigyem őket, de gondoltam egy nagyot és megkérdeztem, nem lenne-e kedvük egy, a feleségemmel egyidős autóval hazamenni. Ez az autó olyan idős, mint a Mama? - kérdezte az egyik kislányom. Nem, olyan fiatal! - válaszoltam én.

A válasz egyöntetű igen volt, így elmentünk a 133-asért, amiből átpakoltam az eredeti üléseket a céges kocsim csomagtartójába, így a gyerekek befértek hátulra, és végül egész kényelmesen (bár nem túl gyorsan) haza is érkeztünk.

A kiskocsival beálltam a garázsba, a garázsban tárolt másik autómmal visszamentem a céges kocsiért és azt is hazahoztam. Ennek azért van jelentősége, mert mindenképp haza akartam vinni a régi üléseket, hogy még aznap visszaszerelhessem őket. Nem igazán tudtam ugyanis megbékélni a fenti, még az üléscsere előtt készült fotón valamennyire talán látható Trabant-ülésekkel. (Nem tudom, tényleg azok-e, de én csak így neveztem őket.)

Kínkeserves munkával végül sikerült őket kiszerelnem, a régieket pedig visszaraktam a helyükre. Munka közben nagy öröm ért: előkerült az utasoldali biztonsági öv elveszettnek hitt csatolója (be volt szorulva a "Trabi" ülés alá). Kevésbé volt örömteli az a felfedezés, hogy a szürke huzat alatt kegyetlen állapotok uralkodnak: az "anyósülés" (pontosabban az, amit odatettem, mert nyilván az volt a vezetőoldali ülés azelőtt) fekete műbőr kárpitja érintésre rojtosra van szakadva. Bevallom, nem volt még lelkierőm leszedni róla a szürke üléshuzatot, de valószínű, ha sikerül szereznem jó állapotú üléseket ezek helyére, úgy hajítom ki a kukába, hogy nem láttam, csak elképzeltem, milyen förtelmes állapotban is van valójában.

Másik, még szintén péntek késő esti akcióm volt - családom nagy örömére -, hogy megpróbáltam az első lökhárítókat lefújni egy krómhatású szórófestékkel. Igen rövid életű, sikertelen próbálkozás volt ez - ma már újra ugyanolyan mattszürke, mint azelőtt. A krómozás tehát nem megúszható, ráadásul a képen is látható módon mintha két darabból állna a lökhárító, ami igen különös, mert a gyári képeken nem látszik semmi ehhez hasonló "törés", vagyis ezzel is foglalkozni kell. (Mondanom sem kell, a króm lökhárító sem a régi Kispolskiéval, sem a 127-es első generációjáéval nem kompatibilis, hanem ez esetben teljesen egyedi spanyol tervezés. Beszerezhetetlen!)

Mindenesetre az autó - további fontos teendők elvégzése céljából, melyekről a következő bejegyzésben lesz szó - egész októberben itthon maradt, minek köszönhetően a garázstól mindössze két ajtóval és egy félemeletnyi lépcsővel elszeparált nappalinkat pedig szerintem kellemes, feleségem szerint borzalmas festék- és benzinszag elegye töltötte be...