Felnik, futóműjavítás, Karácsony

2013. november 2-án végre összeszedtem magam és lecseréltem a kerekeket. Ha jól tudom, a forma 1-ben már három másodperc alatt van ennek a rekordja - nekem több mint egy órám ment rá, persze elsősorban azért, mert nem volt megfelelő kerékkulcsom. A gyári, kissé már kopott meg sem mozdította, a Golfomhoz vett kulcshoz pedig nem volt megfelelő betétem. Úgyhogy - ahogy az az én szerelős napjaimon szokás - be kellett iktatnom egy Praktiker-körutat, természetesen a legkitérdeltebb, legolajosabb farmergatyámban. Ilyenkor mindig furcsán méregetnek a biztonságiak.

Szép lett, ráadásul a leszedett alufelni-garnitúráért is komoly küzdelem alakult ki, amit egy nálam jobb üzleti érzékkel megáldott ember nyilván ki tudott volna használni egy jó kis árfelverősdire, én azonban az első ajánlathoz (és kézfogáshoz) tartottam magam.

Az autót ugyanis a következő héten elvittem az Alfarium nevű, olasz autókra szakosodott, nemzetközi hírű restauráló műhelybe, ahol azonnal lecsaptak a felnikre, így a volt tulajdonosnak, Andrásnak már csak akkor tudtam volna őket visszaadni, ha az alfariumosok időközben elfeledkeztek volna róluk. De nem feledkeztek el.

Az Alfariumban 2013. november 14-én kezdődött meg az állapotfelmérés, melynek során többek között az alábbi fotók készültek az autóról:

Néhány pozitív hír (pl. "nem olyan vészes a kaszni" vagy "a fékek szépen fel vannak újítva") mellett megtudtam, hogy az első futóművet gyakorlatilag újra kell építeni. Emellett lecserélték a hátsó gátlókat, beállították a kormányművet, és ha már ott volt a kisautó, cserélték az indexrelét, javították az ablaktörlő motor hibáját (amihez - a műhely egyik tulajdonosát, Alexet idézve - egy komplett "elektromos káoszt" kellett megszüntetni), beállították a karburátort és feltöltötték a fékfolyadékot is.

December 20-án készült két gyönyörű kép is az autóról a műhely előtt, alkonyatkor:

Végül december 23-án hétfőn tudtam elmenni érte. Hazafelé menet a Fehérvári úton akadozni kezdett a motor, majd alig tudtam befordulni egy mellékutcába, hogy ne a forgalmas főúton fulladjon le. Leállt... és nem indult többé. Kétségbeesve hívtam Alexet és Pétert, az Alfarium tulajdonosait, hogy segítsenek, mert valami nincs rendben. Azonnal jöttek, de közben rájöttem, hogy a hiba valószínűleg egészen banális: bár a műszer teli tankot jelez, alighanem kifogyott a benzin.

Az üzemanyagszűrő rozsdás szmötyivel telt meg. Szerencsére megfogta a tartály aljáról felszivattyúzott szennyeződést. A közeli benzinkúton (kicsi a világ: ugyanott, ahol szeptemberben átvettem az autót) vettem egy 10 literes kannát, teletöltöttem a benzinnel, azt betöltöttük a tankba és gyönyörűen beindult a motor. Nagy kő esett le mindhármunk szívéről. Ismét elköszöntem és kellemes Ünnepeket kívántam Péteréknek, majd rövid úton behajtottam a 133-assal téli álmának helyére, a mélygarázsba.

Itt még várt rá egy karácsonyi ajándék: a Baro-ker autósboltban vásárolt, Kispolskihoz való fehér indexburák a hozzájuk való, borostyánsárga színű izzókkal. Kinéztem ugyanis még korábban az interneten egy ugyanilyen színű, szerintem gyönyörű holland "mintaautót" és ahhoz próbálom alakítani az enyémet:

Kezd is szépen formálódni, úgy érzem:

Tudom, tudom, a lökhárító krómozása. Meg a dísztárcsák. Hát igen, ezek még váratnak magukra. Előbb a váltó javítása, sőt lehet, hogy motorfelújítás is következik (Alexék szerint lóg a főtengely, ami az álmoskönyvek szerint nem sok jót jelent). Ezek azonban már a 2014-es év projektjei lesznek.

Addig is a blog minden kedves olvasójának

áldott Karácsonyi Ünnepeket és boldog Új Évet kívánok!

Jelvények Hollandiából

2013. október 28-án újabb öröm ért. Hogy érzékeltessem a jelentőségét, álljon itt mementóul egy közeli fotó arról, hogy milyen állapotban volt az autó elején a jelvény:

Siralmas, ugye? Átfúrva, csavarral rögzítve. A festék lekopva. Ennél már az is jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne rajta embléma...

Emlékeztetésképp idézzük fel a februárban meg nem vásárolt, törött autó jelvényét is:

Ég és föld! Magyarázni sem kell, miért éreztem úgy, amikor az enyémet megláttam, hogy az egy borzalom.

Na most, ez a FIAT - Costruzione SEAT embléma valamivel ritkább, mint a fehér holló, és akkor még csak nem is nagyon túzok túlzok. Hosszas keresgélés után, a létező összes módszert bevetve (emblem, emblema, olaszul sigla, spanyol oldalakon anagrama), egészen elképesztő módon egyetlen egy darabot találtam belőle az interneten - mégpedig a www.marktplaats.nl (azaz Piactér) nevű holland online apróhirdetési oldalon, még október 1-jén.

Így nézett ki. Elképesztő! Gyönyörű!!! Ilyenkor mondja azt a magamfajta kutyaütő hobbiveterános, hogy most vagy soha, kerül amibe kerül. Egyáltalán nem volt egyébként drága, a problémát inkább az okozta, hogy az aprod.hu-hoz hasonló felületen lehetett csak üzenni az eladónak, aki hetekig nem válaszolt.

Egyszercsak aztán megtörtént a csoda: kaptam egy értesítést a Marktplaatstól, hogy az eladó visszajelzett. Igen, megoldható a postázás Magyarországra. A levelezést e-mailben folytattuk, aminek az lett a vége, hogy átutaltam a pénzt (ez egy külön kálvária, a banki költségek és a tranzakciós illeték miatt a vételár és postaköltség együttes összegébe került az utalás is, azaz praktikusan dupla árat fizettem a termékért) és október 28-án megérkezett egy szép kis bélelt borítékban az embléma (valamint a szintén, ugyanettől az eladótól megrendelt hátsó jelvény is):

Csodálatosan szépek voltak élőben is, de persze a rögzítéshez szükséges "pöckök" közül egy-egy hiányzott mindkettőről, úgyhogy a mindkét oldalán ragadó ragasztószalag sietett a segítségemre.

Hihetetlen, mennyire más lett így a kiskocsi "arca". Rengeteget számítanak ezek az apróságok. Ha a lökhárító is fel lenne újítva (krómozva), már-már azt merném mondani: tökéletes. Persze a valóságban ettől még távol van. (Ha még el nem is értük ezt az állapotot, folyamatosan törekszünk rá.)

Alkatrész-beszerzés után kemény munka

A csodák ott kezdődnek, hogy 504Laci, a magyar veterános élet egyik közismert személyisége 2010 szeptemberében elbontott egy... na mit?

Igen: egy piros FIAT 133L-t, azaz a SEAT 133 Lujo "luxusváltozat" egyik olasz jelvényes példányát. A kocsi Ausztriából érkezett, icipicit összetörve, de amúgy láthatóan szép állapotban. Mondanám, hogy kár érte, ha 2013. október 20-án nem ért volna az az öröm, hogy jónéhány érdekes és értékes dolgot vásárolhattam meg Lacitól megmaradt alkatrészei közül.

Egy komplett műszerfalat, egy hátfalat a 133L-hez való ezüstszürke műanyag betéttel és persze a szintén hozzá való eredeti jelvénnyel, valamint egy garnitúra kiváló állapotú lemezfelnit egész jó állapotú abroncsokkal. (A képen látható kormányt nem Lacitól vettem, hanem a saját autóm csomagtartójában találtam egy Kispolski-kormány társaságában, és ekkor még azt hittem, fel tudom szerelni - de kiderült, hogy sajnos nem azonos a fogazata, így próbálkozásom nem járt sikerrel.)

A műszerfalat még aznap ki is cseréltem a Lacitól vásároltra. Valami elképesztő a különbség: olyan, mintha az autó belseje teljesen megújult volna. Két apró szépséghiba van csak: bal oldalon a felfogató csavarnál sajnos le van törve a műanyag (ezt alátéttel és fekete ragasztószalaggal orvosoltam átmenetileg), valamint a műszeregységtől balra fel volt ragasztva egy csavarós kilométeróraállás-jelző, amit természetesen leszedtem, de alatta nem sikerült megtisztítanom a műszerfalat a ragasztó maradványaitól (ide egy Lacitól kapott FIAT - Costruzione SEAT feliratot ragasztottam).

Az igazán komoly munka még hátra volt: 2013. október 23-án, a nemzeti ünnepen tudtam csak nekilátni. A 246 Giallo Tufo (vagyis Amarillo Calizo) immár helyes színkód alapján kikevertetett szórófestékkel átfestettem az eredetileg piros hátfalat, és ezüstszürke festékspray-vel a műanyag betétet is felújítottam.

Amíg a hátfal száradt, kihasználtam az időt, hogy spray-vel és ecsettel kijavítsak az autón néhány kisebb festékhibát, és a fekete alvázvédő festéket is pótoltam onnan, ahol már úgy láttam, hogy megkopott. Nagyon jól éreztem magam egész nap. Nekem való dolog ez a "pepecselés" - hihetetlenül pihentet a munkanapok monoton favágása után.

Ezt követően leszereltem a régi hátfalat, ami azért is kellemes feladat volt, mert így végre elém tárulhatott teljes valójában a szépséges kis 850-es Fiat-motor és környezete. Miután befejeztem a gyönyörködést, felszereltem a régi helyére a Lacitól vásárolt, Amarillo Calizo színűre átfényezett, 133L-hez való hátfalat.

Azt kell mondjam, a munka jól sikerült. Legnagyobb büszkeségemre Laci, miután elküldtem neki a képeket e-mailben, azt válaszolta: "Tök elegáns lett, gratulálok!"

Köszönöm szépen a dicséretet, és persze a hihetetlenül ritka alkatrészeket is!

Először az otthoni garázsban

2013. október 4-én pénteken, ahogy szoktam, elmentem a kislányaimért és az őket kísérő feleségemért, hogy a gyerekek balettórája után hazavigyem őket, de gondoltam egy nagyot és megkérdeztem, nem lenne-e kedvük egy, a feleségemmel egyidős autóval hazamenni. Ez az autó olyan idős, mint a Mama? - kérdezte az egyik kislányom. Nem, olyan fiatal! - válaszoltam én.

A válasz egyöntetű igen volt, így elmentünk a 133-asért, amiből átpakoltam az eredeti üléseket a céges kocsim csomagtartójába, így a gyerekek befértek hátulra, és végül egész kényelmesen (bár nem túl gyorsan) haza is érkeztünk.

A kiskocsival beálltam a garázsba, a garázsban tárolt másik autómmal visszamentem a céges kocsiért és azt is hazahoztam. Ennek azért van jelentősége, mert mindenképp haza akartam vinni a régi üléseket, hogy még aznap visszaszerelhessem őket. Nem igazán tudtam ugyanis megbékélni a fenti, még az üléscsere előtt készült fotón valamennyire talán látható Trabant-ülésekkel. (Nem tudom, tényleg azok-e, de én csak így neveztem őket.)

Kínkeserves munkával végül sikerült őket kiszerelnem, a régieket pedig visszaraktam a helyükre. Munka közben nagy öröm ért: előkerült az utasoldali biztonsági öv elveszettnek hitt csatolója (be volt szorulva a "Trabi" ülés alá). Kevésbé volt örömteli az a felfedezés, hogy a szürke huzat alatt kegyetlen állapotok uralkodnak: az "anyósülés" (pontosabban az, amit odatettem, mert nyilván az volt a vezetőoldali ülés azelőtt) fekete műbőr kárpitja érintésre rojtosra van szakadva. Bevallom, nem volt még lelkierőm leszedni róla a szürke üléshuzatot, de valószínű, ha sikerül szereznem jó állapotú üléseket ezek helyére, úgy hajítom ki a kukába, hogy nem láttam, csak elképzeltem, milyen förtelmes állapotban is van valójában.

Másik, még szintén péntek késő esti akcióm volt - családom nagy örömére -, hogy megpróbáltam az első lökhárítókat lefújni egy krómhatású szórófestékkel. Igen rövid életű, sikertelen próbálkozás volt ez - ma már újra ugyanolyan mattszürke, mint azelőtt. A krómozás tehát nem megúszható, ráadásul a képen is látható módon mintha két darabból állna a lökhárító, ami igen különös, mert a gyári képeken nem látszik semmi ehhez hasonló "törés", vagyis ezzel is foglalkozni kell. (Mondanom sem kell, a króm lökhárító sem a régi Kispolskiéval, sem a 127-es első generációjáéval nem kompatibilis, hanem ez esetben teljesen egyedi spanyol tervezés. Beszerezhetetlen!)

Mindenesetre az autó - további fontos teendők elvégzése céljából, melyekről a következő bejegyzésben lesz szó - egész októberben itthon maradt, minek köszönhetően a garázstól mindössze két ajtóval és egy félemeletnyi lépcsővel elszeparált nappalinkat pedig szerintem kellemes, feleségem szerint borzalmas festék- és benzinszag elegye töltötte be...

Az első hétvége együtt

2013. szeptember 28.

Az autót ugye egy keddi napon vásároltam, így a munka átmenetileg távol tartott tőle. Alig vártam, hogy hétvége legyen és újra szemügyre vehessem.

Szerencsére kellemes, napos idő volt - gyönyörű szeptember végénk volt idén -, így mentem is egy kört vele. Megállapítottam, hogy hidegen nagyon egyenetlenül jár a motor, az első futóműből kotyogó hangok hallatszanak, a váltó pedig katasztrofális. Visszaváltásnál mindig, de felváltásnál is elég gyakran csak nagyot reccsenve veszi be a kettes fokozatot. Mivel az ember rendszerint úgy szokott bekanyarodni, hogy visszavált kettesbe, ez a gyakorlatban sokkal kellemetlenebb, mintha akár az összes többi fokozat szinkrongyűrűi adták volna meg magukat.

Előbb-utóbb tehát meg kell látogatni a szerelőt - ez nem kérdés. Na de addig is, kezdjük az esztétikai részekkel. Az autó nyilvánvalóan át volt festve, de szerencsére elég jó minőségben. A küszöbök sarkainál, a hátsó sárvédők aljánál - szóval a kritikus helyeken - persze már felütötte a fejét némi kis rozsda. Mindazonáltal nem ordít a kocsi lakatolás és teljes újrafényezés után, hála Istennek. Úgyhogy van értelme a számomra oly kedves "aprómunkával" kezdeni!

Mi az, ami a legkevésbé tetszik, és talán én is kezdeni tudok valamit vele:
- a szerintem nagyon nem hozzávaló felnik (kell szerezni egy nekem tetsző garnitúrát)
- a valami műbőrszerűséggel áthúzott műszerfal (ez elég nagy falatnak látszott ekkor még)
- a kályhaezüsttel vagy felnifestékkel átfújt borzalmas első lökhárító (ami még ma is nagy falatnak tűnik, hiszen egy krómozás nem kis pénz manapság)
- a fogalmam sincs milyen autóból származó (talán Trabant?) első ülések
- a telematricázott hátfal

Utóbbi kettő tűnt leginkább könnyen kezelhetőnek. Az eredeti ülések ugyanis, sok más alkatrésszel, megvoltak (konkrétan a hátsó ülésre döntve - ezért látszik a fotón ilyen zsúfoltság hátul). A matricákat pedig egész egyszerűen csak le kell szedni. Ha nem jönnek maguktól, segít a WD-40, vészesetre pedig matricaáztató vegyszerem is van egy kis flakonban, hiszen az I-es Golfomon már végeztem hasonló műveletet, amikor az UV fény által kibarnított régi ablakmatricákat távolítottam el.

Úgyhogy ennek neki is láttam, és elég szépen sikerült. (Mint a fenti képen látható, a krómpucoló is csodát tett a gyönyörű állapotú hátsó lökhárítóval.) Természetesen közben arra is fény derült, hogy a matricák nem véletlenül kerültek fel: apróbb festékhibákat takartak.

Ennek okán meg is rendeltem egy flakon javítófestéket V. Zsoltitól, aki - mint mindig - tökéletes színt kevert ki nekem, csak épp az a tökéletes szín nem ehhez az autóhoz való volt... Ugyanis tévedésből Giallo Tahitit (276) rendeltem Giallo Tufo (246) helyett.

Egyetlen számjegy, egyetlen árnyalat, mégis mekkora differencia [forrás: www.500er-fiat.de]. Sebaj: kisebb ecsetjavításokhoz jó volt a Tahiti is - ha valakinek ilyenre lenne szüksége, mert Nuova Cinquecentója vagy régi 127-ese van ilyen színben, örömmel odaadom a maradékot, szinte a teljes flakon megvan! -, a Tufóra (ami helyesen: F 246 Amarillo Calizo, hiszen spanyol autóról van szó) pedig olyan komoly feladat várt, amire ekkor még senki sem számított...

Régebbi képek az autómról

Mielőtt elkezdem a felújítás történetét, úgy gondoltam, egy csokorba gyűjtöm az autóról a neten (fórumokon és a volt tulajdonos, mandras facebook oldalán) talált régebbi képeket. Egy igazi autónak ugyanis nemcsak jelene, hanem múltja is van - még ha a szervizkönyve a múlt ködébe vész is.

Az első kép, amit találtam, egy lesifotó, amelyet egy veterános fórumozó készített 2008. február 22-én Kecskeméten, azt a kérdést feltéve a topiktársaknak, hogy rájönnek-e, milyen autó ez. (Természetesen rájöttek.)

Az autó traileren került mandrashoz, valamikor 2013 nyarán. Kicsi a világ - aki segített szállítani (Gábor), elküldte nekem az általa készített képeket e-mailben:

Végül pedig Andrással is összeismerkedtünk - bár az autót nem közvetlenül tőle vásároltam, mert ő a teljes Autobianchi gyűjteményét (!) eladta Ferinek, aki végül a kis Fiatot is közvetítette -, és az ő facebook oldalán talált, 2013. július 17-én feltöltött fotókkal vált teljessé a múltbéli képek kollekciója:

Hát ő az - még az eredeti lemezfelnikkel, matricák nélkül, azaz nagyjából abban az állapotában, ahová én nem sokkal a megvásárlás után visszaállítottam.